A mai Vecsés területe a régészeti feltárások szerint már a bronzkorban (Kr. E. 2000-800) lakott volt. A régészek az Árpád-kori templom és temető maradványaira is rátaláltak. A XVI. századi törökdúlás alatt elnéptelenedett terület a felszabadítást követően a Grassalkovich család tulajdonába került. A hiányzó munkaerő toborzására szolgáltak a földesurak által meghirdetett telepítési felhívások. II. Grassalkovich Antal 1786. június 14-én tette közzé Vecsésre vonatkozó telepítési hirdetményét. Vecsés német telepesei a XVIII. század végén már nem közvetlenül a német fejedelemségekből érkeztek, hanem a közelben fekvő, már korábban betelepített, de akkorra már erősen túlnépesedett településekről (Soroksár, Taksony, Dunaharaszti, Szigetszentmárton, Pilisvörösvár, Jenő, Dunakeszi és Nagykovácsi). A telepítési okiratban 29 német, 10 magyar és 10 szlovák nevű család szerepel. A következő esztendők sok gondja, megpróbáltatása átalakította az újdonsült település lakosságának összetételét. Sok magyar és szlovák család költözött tovább, helyükre pedig többnyire németajkúak érkeztek. A jobbára sváb földművesek magukkal hozták a föld, a munka szeretetét, a káposzta termesztésének és feldolgozásának ismeretét.

A „Historia Domus Vecsésiensis”-ben, azaz a Szent Kereszt Plébánia Historia Domus kötetében 1797-ből maradt ránk írásos emlék, mely káposztaföldet említ, s így bizonyítja a vecsési káposztatermesztés immár több mint 200 éves hagyományát. A vecsési római katolikus egyházközség képviselői bő tíz évvel a falu betelepülését követően szerződést kötöttek a váci püspökséggel, melyet II. Grassalkovich Antal is jóváhagyott. Az 1797. március 5-én kelt német nyelvű szerződésben a hívek törvényes pap kinevezése fejében ígérik, hogy lelkészüknek rangjához méltó megélhetést biztosítanak. A járandóságok között a szerződés 4. pontjában említik meg, hogy a káposztaföldjét felszántják és megművelik.

Vecsés tehát a kezdetektől mezőgazdasági településnek számított. Bilkei Gorzó János az első világháborút megelőző évek mezőgazdaságáról így ír Vecsésről szóló monográfiájában: „Jól kihasználja a főváros közelségét. A fejlődő Pest piacain ő az első. Korán hajnalban igyekszik be a vecsési gazda árujával s még délelőtt sincs, már ismét otthon dolgozik földjén. […] Zöldségtermelvényei között különösen nagy hírre, csaknem hírességre tett szert a “vecsési káposztá”-jával.” („Vecsés nagyközség története különös tekintettel a 150 év előtti telepítésre 1786-1936.” Monor, 1938)

Kézi káposztagyalu

Dobrovitz Teréz a fővárosi nagycsarnokban árulja a vecsési savanyú káposztát az 1950-es években.


Budapest élelmiszer ellátásában mindig fontos és jelentős szerepet töltött be Vecsés. Egyes gazdák zöldségekkel jelentek meg Lőrinc, Kispest, Erzsébet piacain, mások a főváros csarnokaiban árultak a savanyított káposztát a téli időszakban. Kezdetben a fejes káposztát kézi gyaluval szeletelték, fahordókban savanyították, terméskővel préselték. A savanyú káposztát 100 kg-os füles fenyőhordóban − ún. standerokban − szállították a piacokra. A magas C-vitamin tartalmú és kellemes ízű savanyúságot könnyen tudták értékesíteni.

A Tölgyesi Károly gyártotta nagy teljesítményű káposztavágó gép


A feldolgozható káposzta mennyiségét egy technikai újítás sokszorozta meg. Tölgyesi (Trethán) Károly 1948-ban készítette el első „felülhajtós szeletőgépét”, melyet torzsafúróval tökéletesített. Az acélkések számát 3-ról 11-ig lehetett növelni. Az új káposztavágó gép segítségével akár már napi 100-200 mázsa fejes káposztát is „be lehetett vágni”. Az 1950-es évek újabb jelentős előrelépést hoztak. A vecsési Nagymarosi (Lindwurm) kádár (hordókészítő) család, lépést tudott tartani a növekvő igényekkel, így képesnek bizonyult elegendő számú káposztás hordót (standert) biztosítani. Szőke Mihály és Honti (Horn)János kovácsok Völgyesi (Wirth) Nándor tengelykészítő esztergályossal pedig szinte sorozatban gyártották a gumikerekű lovas kocsikat. Így időben lényegesen lerövidült a Budapest és Vecsés közötti távolság. Részben ezen fejlesztéseknek köszönhetően az 1950-es évektől már minden budapesti piacon és vásárcsarnokban kapható volt a vecsési fejes és savanyított káposzta.

– Völgyesi Nándor a csütörtöki budapesti lóvásáron kocsitengelyeivel


Az 1960-as években az erőszakosan megalakított termelőszövetkezetek idejében minden tag kapott 1 hold ún. „háztáji” földet. A szorgalmas és kitartó vecsési családok hamar rájöttek, hogy a „TSZ munka” mellett a háztáji megművelése szépen jövedelmezett és biztosította a családok megélhetését. Mértékadó vélemények szerint akár 300 kisüzem is kialakulhatott. Ekkora a családok hagyományos tradíciók alapján gyártott savanyúságai már eljutottak az intézményekhez, közkonyhákra és hentesüzletekbe.

A rendszerváltozás óta tovább nőtt a vecsési „savanyú káposzta” hírneve. A nagybani piac létrejötte és a mobilizáció fejlődése elősegítette a vecsési savanyúságok országos terítését. A termékek előállításában, azok kiszerelésében és csomagolásában jelentős fejlődés következett be a kisüzemeknél. Mára ezek a gazdaságok megerősödtek, elismertségük és hírük országossá vált, magyarországi üzletláncok beszállítói lettek. Reméljük, a vecsési savanyú káposztát hamarosan Európa-szerte megtalálhatjuk majd az üzletek polcain.

Frühwirth Zoltán díszes fogatával a Káposztafeszten. A gumikerekek a nagypapa (Völgyesi Nándor) 60 évvel ezelőtt készített kocsitengelyein futnak. Ma is kitűnően működnek.